BAMA

Csapjunk tehát bele a lecsóba. Már csak azért is éppen a lecsóba mert a Kalamáris vállaltan szeretett honunk kedvelt étkeit kínálja, ajánlja - illetve valamivel többet. Amellett ugyanis, hogy Pécs egyik legszebb étlapjával (de a legízlésesebbel mindenképpen) rukkoltak elő a Kalamárisban, egy 19. századi német vendéglős tollából származó idézettel nyitják a menükártyát. Eszerint a jó étlapnak a várost, az országot is be kell mutatnia. Ők ezt természetesen megfogadták, városunkat választották. A kézbe kapott étlap bőrkötéses címlapjáról Dionyssos mosolyog ránk – őt megtalálni egy tálalón, kiemelt helyen rézbe öntve is –, belül pedig az oldalak fejlécein századelős (XIX.) jellemző pécsi épületek intarziás képei láthatóak. A kártyáról a német, angol és olasz ajkú vendég is egyformán, gond nélkül válogathat.

Az átalakítás a XX. század legvégének éttermi trendjét, a jól felfogott, figyelemre méltóan minőségre törekvő minimalizmust követi. Az asztalok a már említett jó ízléssel várják a vendéget, csakúgy mint a személyzet. Nem beszélve a tulajdonosról, ahogy magát nagyon helyesen nevezi, vendéglősről, Rippl Béláról. Aki, ha jelen van - és valószínűleg ez a gyakori, ottjártunkkor is képviselte éttermét - fogadja és kíséri a betérőket.

Az italokat a böffasztalon (szervízasztal) bontják, töltik (rég nem láttunk ilyet), úgy érkezik hozzánk. Folyóbort választunk: pécsi chardonnay és villányi cabernet sauvignon (250-300/dl). A borlapot nem a kompromisszumok jegyében állították össze - az nem is ember, aki innen nem tud választani. Más kérdés, hogy az árak (1600-15500) megálljt parancsolhatnak szakértelmünknek.

Az étlapon külön fejezetet kaptak a libamájas finomságok, jópofa szendvicsek, előételnek való saláták, ám mi levessel nyitunk. A tatárbeefsteaket (2200 huf) mindemellett ajánlom kettőtől négy fős társaságoknak bemelegítésre, de Skrut Chef (Skrut György messziföldön híres mesterszakács) ajánlatai felett is hiba lenne átsiklani.

A levesek közt a camembert-es, fokhagymás (500 Ft) és a borjúragu (450 pénzt számláznak ki érte) a nyerő. De van ananásszal operáló hideg gyümölcs is az édesebb szájúaknak (szintén ötszázért). A főételek közt már nehezebb a választás. A rendeléskor kacsamellet szedres barnamártással, krokettel, valamint steaket hasábburgonyával (1950 Ft) diktálunk be. Mivel utóbbit nem étlapról rendeltük, és eredetileg libamájjal, vörösbor-mártással (barnamártás borral), krokettel kísérték volna, pácolása-ízesítése rostonsülthöz képest kissé visszafogott volt. A tűzdelt szarvas áfonyás barnamártással, krokettel (1950) és a borjúpaprikás, galuskával (1300) csábított még. Utóbbi azonban a leves után nem fekszik, előbbi pedig kifogyott. A csirkéket-halakat átugorva a sertésnél libamájas, hagymás megoldás volt a legcsábítóbb, sajtos krumplival. A frissensültek - mint az óriás bécsi (borjú, 1500) - és a töltött-rántott - gombás-sonkás-sajtos, libamájas - sertésszeletek után ezúttal nem vágytunk.

A desszertnél a madártejes fagyival, cseresznyével, tejszínhabbal gazdagított somlói győzött (650), de egy vörösborban párolt feketeszeder, csokifagyi (500) szintén gazdára talált. Eztán már csak a kávé, capuccino (200-300) jöhetett volna, de késő volt, indulni kellett.

Amit mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a tálalás a XXI. század eleji gasztronómiai kultúra nívós vonalát képviselte. Az étkek letisztult formájú, hatalmas, szögletes, extra minőségű porcelánon érkeztek. A színekkel való játék - tejszínhabos desszert fekete tányéron - és az adott ételek hangsúlyos részeinek kiemelése pedig bravúros volt. Kár, hogy a só- és borstartók nem illettek a képbe. Igaz, működni ugyanolyan jól működtek, mint minden más a Kalamárisban.