BAMA

Ebbe ugyanúgy beletartozik az érzelmek kimutatása, mint a gondolatok megfelelő kifejezése – és pont ezen a két téren meglepően sokan nehézségekkel küzdenek. Néha még én is azon kapom magam, amikor suli után hullafáradtan buszozom haza, hogy szívesebben hallgatok zenét vagy merülök el a gondolataimban, mint hogy most bárkivel beszélgetnem kelljen. Úgy értem: beszélnem. Szórakoztatnom. Mindenféle üres témákat kitalálnom, udvarias kérdéseket feltennem, jópofa történetekkel előhozakodnom, hogy ne ragadjunk le a mizujs-semmi különös, és a milyen szép időnk van szinten – mert jó beszélgetőpartnert találni korántsem könnyű.

Régen valahogy máshogy ment ez: amennyit a kedvenc orosz regényeimből sikerült kihámoznom, abból úgy tűnik, a társalgás alapkövetelménynek számított mind a szalonokban rendezett estélyeken, mind a bálokon, vagy akár a kézimunka-körökben. Lehet, hogy kicsit formálisabb volt az egész, mint most, de az emberek akkor is órákon keresztül el tudták szórakoztatni egymást, mindig volt valaki, aki vitte a beszéd fonalát, sosem fogytak ki a szóból.

Ehhez képest manapság hány család tölti az estéit mondjuk beszélgetéssel vagy közös játékkal? Inkább leülünk a tévé vagy a számítógép elé, ahol a kapcsoló nyomogatásán kívül semmit nem kell csinálnunk, csak hátradőlünk, és élvezzük, hogy a lehető legpörgősebb akciójelenetekkel, vagy a végletekig csöpögős, romantikus egymásra találásokkal szórakoztatnak minket. Kényelmes, ugye? Biztonságban, egy puha fotelbe süppedve azt képzelhetjük, részeseivé válunk a világnak, letölthetjük a legújabb zenéket, sorozatokat, videókat, csetelhetünk, böngészhetünk a neten, cserébe mégsem várnak tőlünk semmit.

Ez az elkényelmesedés azonban lassan odáig vezet, hogy az emberek nemhogy unják a „szürke hétköznapok” világát, és nem ismerik fel egy mosoly vagy egy mindent értő összenézés értékét, de nem tanulják meg, hogyan kommunikáljanak, nem képesek szemtől szemben megbeszélni a problémáikat, fogalmuk sincs, hogyan mutassák ki az érzéseiket, egyszerűen lusták figyelni a másikra, és így nem is értik meg egymást.

Persze jogos a kérdés, hogy akkor mi van a cseteléssel, az msn-nel, az e-maillel: nem ugyanúgy kommunikáció az is? Természetesen megvan ezeknek is a jó oldala, mert segít az időhiány és a távolságok leküzdésében. Bárhol is vagyok, ha van internet, egyszerre „beszélhetek” az összes barátommal, vagy akivel csak akarok, sőt, ott vannak a smileyk is, hogy érzelmeket csempészhessünk az egyhangú szövegbe – de kérdem én, tényleg helyettesítheti mondjuk egy leírt „szeretlek” azt a pillanatot, amikor a szemedbe néz, megfogja a kezed, és félősen mosolyogva, egész lényében ragyogva mondja ki a bűvös szót? Helyettesíthető egy kiadós veszekedés néhány felkiáltójellel, kiabálás és hadonászás nélkül, vagy egy őszinte beszélgetés anélkül, hogy egyáltalán látnánk egymást? A kulcs talán a könnyebbség. Könnyebb úgy leosztani valakit, hogy nem kell a szemébe nézned. Könynyebb úgy érvelni, ha itthon, nyugodtan átgondolhatod az egészet. Nem jössz zavarba, nem látják, ha elpirulsz – egyszóval sokkal könnyebb okosan játszani az emberekkel. Könnyebb a kihívások elől egy monitor mögé rejtőzni, ahol semmi baj nem érhet, minden egyszerű, átlátható és irányítható.

De az élet nem erről szól. Az igazi kapcsolatokhoz igazi kommunikációra van szükség, amihez, nem tagadom, kell némi bátorság: kimutatni az érzéseinket, szemtől szembe megállni, és elmondani, amit gondolunk. Mindez, akár a társalgás, csak gyakorlat kérdése. Fejleszthető, tanulható - de nem a gépektől. Azért még mindig van valami, amit mi, az emberek tudunk jobban.