BAMA

- A „közös jó” keresése, felmutatásának és megtalálásának igénye élteti az Ördögkatlan Fesztivált is.

- És egy fajta ízlés. A Katlan tényleg egy értelmiségi sziget, a kultúrára, és nem csak a szórakoztatásra, hanem elgondolkodásra vágyóknak is. És nyilván a Kiss Móni és a Bérczes Laci ízlése határozza meg azt, hogy kik vannak ott, kik a védnökök, a meghívott vendégek, a hét arcai és kik a fellépők. Egyébként pedig az egész faluközösség együtt él, lélegzik a fesztivállal.

Tavaly Nagyharsányban laktam a Szarkandi Zitáéknál. Édesanya és lánya, együtt vezetik a helyi boltot. Teljesen elment a hangom, ami rendszerint megtörténik a Katlanon. Kérdeztem, hogy vehetek-e egy kis mézet. A hölgy levett a hűtő tetejéről egy öt literes mézes bödönt, elém tette, és mondta, hogy amennyi jól esik. Eszegettem a mézből, minden nap megkérdezték, hogy hogy van a hangom. Aznap reggel, mikor hazaindultam, a csomagom mellett találtam egy literes üvegbe kitöltve a mézet, és oda volt írva, hogy vigyem el magammal. Szóval ez is a Katlan.

- Talán túlzás ilyen fiatal fesztivál kapcsán hagyománnyá válást emlegetni, de mindenképpen fogalommá szerveződött, és összeforrt a Kapa-Pepe párossal a busszínház is.

- Nagyon imádtam, igazi, jó értelemben vett baromkodás volt, és úgy vettem észre, hogy a nézők is szívesen vettek részt benne. Ha Budapesten a 7-es buszra felszállnánk, és elkezdenénk ilyen típusú ökörségeket, akkor az emberek nagy része felháborodna, leszállna, és azt mondaná, hogy menjetek a francba. Míg itt tulajdonképpen arra játszunk rá, hogy az emberek azért jönnek ide, hogy jól érezzék magukat. 

De annyira mi is vagyunk intelligensek, hogy megérezzük, mi az, amikor valaki ellenáll. És ezt nem csak úgy lehet észrevenni, ha a száját már kifordítottad, és a lyukas fogait nézed, és megharap, mert akkor már késő, hanem esetleg oda se nyúlsz hozzá. Szóval ez erről is szól, hogy meddig lehet a színész-néző interakcióban elmenni anélkül, hogy a néző megsértődjön. 

Ezeket a határokat a Katlan kiterjeszti, és ez nekem nagyon tetszik, mert innentől már tényleg az megy, hogy ki játszik. És abban a pillanatban, ahogy ez összemosódik, olyan közösségi élmény jön létre, ami mindannyiunké.

- Az általad rendezett A gyáva című előadással elnyertétek a 6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle megosztott fődíját. A Nézőművészeti Kft. legújabb bemutatója a drámapedagógia és az alternatív színház eszközeivel élve beszél a drogfüggőség problematikájáról. Honnan jött az alapötlet az előadás létrehozásához?

- A Klamm háborúja című monodrámámat a Kolibri Színházzal évek óta játszom, és járom vele az iskolákat, előadás után pedig mindig van drámafoglalkozás. Nagyon megszerettem ezt a műfajt. Gyulai Eszter dramaturg barátom vetette fel, mi lenne, ha csinálnánk egy drogos történetet, ami iskolákban is játszható.

Szerencsénkre megtaláltuk a Kovács Krisztiánt, aki hihetetlen mennyi rétegében van benne ebben a szerepben. Megszereztünk egy csomó könyvet, DVD-t, és elkezdtünk közösen gondolkodni, aminek a végeredménye ez a se nem darab, se nem monológ, se nem egyszereplős, se nem kétszereplős furcsa köztes átmenet lett, ami úgy tűnik, működik.  Improvizáltunk jeleneteket, és megpróbáltunk irodalmi szövegeket összemosni a Krisztiánnal megtörtént dolgokkal és a fikcióval, azokat láthatatlan hálókkal átszőni. 

Az előadás végén pedig – épp úgy, mint a Klamm-nál - mindig van beszélgetés, mi már e nélkül nem is ajánljuk ezt sehova, mert ez így teljes. Surányi Judit addiktológus, szociológus barátunk jön velünk, aki a darabnak a szakértője is volt. Ezzel az előadással nagyon boldog vagyok. Ha nem kaptuk volna meg a díjat, akkor is ezt mondanám. Csodálatos, szuperul működik, aztán hogy a kritikának meg az Ascheréknek is tetszett a zsűriben, az egy plusz jó dolog, de az igazi visszajelzés az iskola, a diákok reakciói.